A Dávid Úszósuliban 2020. szeptember elején elindult egy újabb kezdő turnus az úszástanulás mesés világa felé. Ilyenkor mindig izgatottan várom a gyerkőcöket, hiszen általában a nagy részüket még én sem ismerem. Mindig vannak, akikre azért kell vigyázni, mert a 2 méter mély vízbe is simán beleugranának, 0 a félelemérzetük, de úszni még nem tudnak. Aztán vannak, akik úgy el is vannak a vízzel, meg nem is, szeretik is, de azért itt, ott tartanak is tőle. A csoportban pedig mindig van 1-2 gyerkőc minimum, akik még a szájukat, orrukat sem hajlandóak beletenni a vízbe, mert az veszélyes, nem kapnak levegőt, víz megy az orrukba, stb.

Mindez így van rendjén, hiszen különbözőek vagyunk, és mindenki más adottságokkal születik.

Az első órától kezdve viszont az én feladatom az, hogy a gyermekeket hozzásegítsem a tudásuk kibontakoztatásához (egyénenként kezelve őket, de mégis csoportosan). Ilyenkor nem kicsi a feladat, ugyanis a már-már levegő nélkül merülőket sokszor a víz alól kell kihalászni, a félősebbeket pedig a víz alá kell(ene) beimádni. smile

Na akkor most legyünk okosak, igaz!?

Az évek alatt viszonylag sok praktikát kitanultam, amellyel egy félősebb gyerkőcre hatni tudok, ugyanis az első számú cél, hogy minden gyerek merüljön a víz alá, és természetesen ott vissza tudja tartani a levegőt. Azonban ez olykor nem egyszerű feladat, van, hogy én is “megizzadok” bennük. 

Számomra rendkívül fontos, hogy minden óra elején picit beszélgessünk együtt, közösen a gyerekekkel, hiszen nem csak egy hajcsár vagyok, aki azért van ott előttük, hogy az “Ugorj be a vízbe és ússz!” vezényszavakat elmormoljam. Ennél sokkal több a feladatom úgy érzem. Minden egyes csoporttal, és gyermekkel igyekszem felvenni a közös vezérfonalat, illetve valóban érdeklődve meghallgatni a gondjaikat, az örömüket, stb… (Mondjuk erre majdnem nap, mint nap hoznak hasfájós nevetést okozó sztorikat. Az elmúlt napok egyik legjobbja a szokásos “ki hogy van!?” kérdés után az egyik 5 éves gyerkőctől érkezett. “Rosszul vagyok!” Erre én megkérdeztem, hogy “na de miért!?” mire ő: “Ma nem tudtunk menni az ovival a piacra!”. Először azt hittem rosszul hallok, de nem, ez tényleg így történt.) laughing

A fenti magatartásom miatt rendszeresen megesik, hogy a gyerekek még otthon is sokat emlegetnek, illetve szinte minden nap jönnének az uszodába a Dávid bácsihoz. 🙂 Miért is olyan fontos ez a számomra!? Egyrészt ilyen vagyok, imádom a gyerekeket, másrészt viszont a feltétlen bizalom nélkül korántsem tennének meg sokszor olyan dolgokat az óráimon, amelyekre úgy érzik belül, hogy nem képesek. Ez az egyik kulcsa annak az oktatási módszernek, amelyet én képviselek, és ezt nem is titkolom. Óra elején sztorizgatunk, óra végén a játék közben a fejemen másznak, és ahogy dobálom őket, röpködnek a víz felett. smile DE imádják az órát, szeretnek engem, és ha merülni kell, 4 hosszt úszni a tanmedencében, vagy víz alatt úszni, akkor azt már-már szó nékül megteszik, hiszen tudják, hogy nem kérek tőlük olyat, amire ne lennének képesek.

Főként az aktuális kezdő csoportoknál pedig ugye van, aki(k) lassabban hiszi el magáról, hogy képes valamire, amiről eddig azt hitte, hogy lehetetlen. Ilyenkor derül fény arra, hogy az ember mennyire kreatív, mennyire tud hatni az adott gyerkőcre, és milyen fából faragták. A bizalom kiépítése után, azonban rendszeresen “csodák” történnek egy-egy órán.

A “kis” dolgokban rejlenek a NAGY sikerek!

Ezt a mondatot így még talán sehol nem olvastam, de ez feledtébb igaz nem csak a felnőttek életére, hanem a gyermekek vonatkozásában is. Amikor 1, másfél hónapja dolgozunk azon, hogy legyőzze magát és a félelmét egy kis gyerkőc, illetve szorongás nélkül lemerüljön a víz alá orrfogás nélkül, az nem kis munka, hanem óriási erőfeszítés. Én nem tudom pontosan mi megy végbe ilyenkor az adott gyermekben, de rendszeresen nagyon sokat beszélgetek vele, igyekszem kiismerni, megérteni a gondolatait, és segíteni neki a félelme legyőzésében. Amikor ennyi idő után egyszer csak a félelmein kezd urrá lenni valaki (rájön, hogy azok nem is léteznek, vagy alaptalanok), és lemerül a víz alá, az egy felemelő pillanat.

“Nagyon ügyes voltál, teljesen lemerültél, és a fejed ki sem látszott a vízből!”
Fülig érő vigyorral, büszkén, jó érzéssel érkezik a válasz, kérdés formályában:
“Tééééényleg???”

Ezek a “kis” dolgok, amelyekben NAGY sikerek rejlenek. Ugyanis sokszor több alkalom, több hét, vagy akár több, mint egy nónap után jutunk el valakinél ide, és ez rengeteg munka! Ilyenkor én is nagyon büszke vagyok, de nem magamra, hanem arra, hogy le tudta küzdeni ismét valaki a félelmeit, amelyhez rengeteg munkát is hajlandó volt társítani. Ezen történetek kísértetiesen hasonlítanak a felnőttek életére, és arra, hogy a nagyvilágban is tenni kell a sikereinkért. A gyerekekkel már ekkor szeretem megismertetni, hogy bármire képesek, amit a fejükbe vesznek, és ha tesznek is érte, akkor a siker nem maradhat el.

A sportban ezek számomra rengeteg erőt adnak. Amikor egy nehéz edzésem van, amikor éppen versenyen vagyok, de van egy kisebb, nagyobb holtpont, akkor sokszor gondolok a tanítványaimra, akik általam küzdötték le a félelmeiket. Akkor én hogyan is adhatnám fel!???
Ez az igazi együttműködés, és feltétel nélküli bizalom, amely sokszor még a fizika korlátait is legyőzi. Én pedig mindig ott leszek a gyerkőcöknek (is), hogy segítsem őket a tudásuk legjavának kibontakoztatásában, és bátorítsam őket, hogy minden lehetséges!